Nagy tervek ... és majd meglátjuk mi lesz belőle

Párom már két hét után beismerte rosszul döntött, hogy elfogadta az állást Arizonába. Nagyon egyedül érzi magát és meg is lehet őt érteni. Mi itt lakunk és találkozunk a családjával, míg ő egyedül él egy majdnem üres házban és naphosszat dolgozik.
Arról álmodozik, hogy talán mi is leköltözünk Arizonába és akkor megint együtt lehet a család. Én sajnos nem lelkesedem túlzottan az ötletért. Nem az együttléttel lenne problémám :)) hanem az arizonai klímával. Nyáron könnyedén 50 fok van és én már 33 fokban úgy érzem, hogy olvadok. Most ráadásul még úgy érzem, hogy sokkal inkább maradnék Salt Lake City-ben, hogy segíthessek a Mammának a gyógyulásban. Így is felmerült bennem a kérdés ki tud majd segíteni a szülőknek amikor mi jövünk Magyarországra... mert hogy ez a terv :) Vigyázat 2008 nyarán jövünk :))

Még egy kis sokkolás...

Hétfő reggel 3.40kor keltünk majd mentünk a reptérre aztán visszarohantam kicsit tanultam aztán keltettem Zsoltit majd rohantunk Ann-hez, hogy utána mehessek vizsgára
A hétvége előtt megbeszéltem vele, hogy nagy anatómia vizsgám van tudna-e vigyázni a Zsoltira, mert a Mamma ugye még kórházban van.
Megérkezem nagy rohanásban erre Ann azzal fogad, hogy mit keresünk ott??!!?? Teljesen elfelejtette hogy mit ígért és éppen távozni készült.
Én olyan ideg voltam, de mit várhatok tőle ő mindig csak ígérget ... amúgy jófej, de legközelebb nem fogok számítani rá... igy muszáj voltam bevinni Zsoltit a vizsgára mert nem késhettem el
A vizsga után eljöttem a suliból persze haza kellett jöjjek... Zsolti alig bírta megállni beszéd nélkül azt a 35 percet míg összedobtam a vizsgám.

Korán reggel még volt egy kutya kalandunk is ... eltévedt kutya fogadott minket az ajtónk előtt,
a reptér után hazaérve még mindig a házunkat őrizte. Nem értem rá aggódni miatta, de délután is még az ajtóban dermegett...
Valamilyen állatbarát viszont úgy döntött, hogy remek alkalom romlott, rohadt ételt kiszórni az ajtó elé... én olyan dühös voltam, az egy dolog ha valaki segíteni akar de szemetet, moslékot önteni valaki más ajtaja elé az azért már túlzás. Feltakarítottam majd még az előkertet takarítottam 4 zsák levelet összeszedtem legalább, de estére megint hullott... persze nem olyan sok mint előtte...
Egy rokonnak akartam már adományozni a kutyát mert nem tudtam mit kezdjek vele azt biztosan nem akartam hogy a moslék dobálás folytatódjon. Ő ajánlotta, hogy hívjam az állatmentő osztály... no fene itt még ilyen is van. Egy nagyon helyes pasi jött 1 órán belül és becsábította a remegő kutyát az ölébe és mondta már kaptak bejelentést és a gazdája már nagyon várja. Én nem vettem észre, de a kutya már nagyon öreg volt és nem hallott jól ezért félt olyan nagyon.
Na ennek a napnak is végre vége már.

Még nem tettem magam eléggé tönkre...

Mi kell nekem egy 2 hétig tartó bokasérülés után? Háááát síelés... Rábeszéltek, hogy nem lesz semmi baj... menni fog nekem elsőre a síelés igazi havon...
Nagy gonddal kiválasztották nekem a sílécet... egy könnyű rövid és vékony fajtát amit kezdőknek ajánlanak.
A suli jóvoltából kaptunk 1 szabadnapot... így felszaladtunk egy közeli síközpontba.
Egyik sógornőm és párja kísért minket, akik nagyon jól tudnak síelni.
Nem hittem volna hogy ennyire nehéz lépkedni a sícipőben, csúszni még hagyján.. de mire elértem a hegy lábáig... teljesen leizzadtam... még rajtam sem volt a síléc... csak az otromba nagy sícipőben imbolyogtam mint egy holdjáró... és a kedves férjem még noszogatott is hogy gyorsabban... a lábam hajlítani nem tudtam... kb. úgy nézhettem ki mint egy óriási pingvin... dölöngéltem jobbra-balra...
Amikor végre elértünk a hegylábához kisebb oktatáson estem át... hogy ne tartsam a sílécet ha nem akarok a hegyoldali szakadékban kikötni... ja és akkor most rögtön megtanítanak hogy kell esni... mondtam, hogy köszi esésben nagy vagyok... de csak erősködött a kedvesem...
Hát elvágtam magam a hóban... ez volt a könnyű rész... erre , hogy akkor most állj fel...
nem tudom milyen mazochista ötlet ez 2 léccel a lábadon megpróbálni lábra állni... ekkor már biztosan tudtam a sí nem az én sportágam... korcsolyával óriási zakózás után felpattantunk... de ezek a lécek!!! 10 perc próbálkozás után megszánt a drágám és felhúzott... szép kis látvány lehettünk.
Ekkor utamra lettem eresztve a tanulópályán... kellemes ki lejtő kényelmes lassan biztonságosan lecsúszkáltam. Majd a képen látható sílifttel visszamentünk a pálya elejére és kezdődhetett az újabb sétasíelés... pár kör után már egész magabiztosan próbálgattam, hogy miként tudok lassítani- gyorsítani és kanyarodni... egyetlen dolog volt amit sehogy nem tudtam megszokni... és az a sílift elhagyása volt... most is érzem, hogy miként verem a fejem a kemény hóba amint leszállási manővereket folytatok. Jobb esetben csak direkt eldőltem oldalra, hogy legalább ne a fejemet verjem be megint... ha még nem lettem volna elég agyament most még rádolgoztam egy kicsit.
A többiek míg velem gyakorlatozott a John felmentek komolyabb pályára.
Ekkor támadt egy nagyszerű ötlete a férjemnek... ha már ilyen jól megy a dolog akkor irány a középhaladó kék jelzésű pálya a hegy legtetején... pár méterre a fekete jelzéstől...
Mindenki győzködött, hogy nem lesz semmi baj, szépen lecsúszkálok és jó lesz meglássam.
Egyszer élünk sehaj persze próbáljuk ki... addig míg a felvonón utaztam élveztem a helyzetet egyre feljebb a csúcsra...
Egyetlen szépség hibája volt a dolognak... itt a sífelvonó végén mély szakadék tátongott és oda kellett leugorjak... kellőképpen rettegve sikerült totál a hátamon és a koponyámon landolni... ilyen csúnyán még soha nem ütöttem meg a fejem. John előttem boldogan landolt csak a többiek látták az én mutatványomat. Pár percre le kellett állítsák a felvonót mire elkászálódtam az útból... szédültem mint a veszedelem és a látásom sem volt épp a legtisztább. Igyekeztem elterelni a figyelmemet a fájdalomról és követni a többieket lefelé a lejtőn. elég keskeny hegygerincen álltunk és én kellően be voltam tojva ha nem kormányozom rendesen most valóban a szakadékban fogok kikötni.
Elméletileg tudtam, hogy a meredek lejtőn cikk-cakkban kell lejönni... de amikor ott van a lejtő és egyik oldaladon a nagy üresség tátong akkor már nem érzed magad annyira okosnak.
A korábbi esésem szövődménye volt hogy nem tudtam a bal bokámat oldal irányba fordítani de arra nem gondoltam hogy haránt ferdén sem vagyok éppen a csúcson...
Igyekeztem minden 2 méternél az oldalamra dőlni és gurulni a lejtőn lefelé a megfelelő irányba, ez még a bal oldalra ment is... mert ekkor a jobb lábammal kellett felemelnem magam, de amint a következő cikk-cakkba kerültünk a domb a másik oldalon volt... innentől tisztán a hógolyó effektusra játszottam a bal bokám miatt... így sikerült elérni egy lankásabb részt, ahol megszabadultam a sílécektől... és így próbáltam lejutni a hegyről. Johnnak sem volt sok öröme a dologban mert velem kellett jöjjön... félúton voltunk a hegyről lefelé amikor egy elágazáshoz értünk, ahol csak sílécekkel juthattunk volna át a következő dombrészig...
Én minden erőmmel próbáltam a kötésbe visszarakni a lábamat, de a bal bokám nem fordult többé... fájdalmas mosollyal próbáltam újra meg újra, mert ez volt az egyetlen esélyem lejutni...
Legalábbis ekkor még így tudtam.
John látva kétségbeesésemet közli, hogy nincs gond hívja a szános hegyimentőket... akik pár percen belül meg is érkeztek... hasonló szánkóval mint ami a képen látható...
Egy helyes jópofa lovag érkezett megmentésemre. Kikérdezett az állapotomról majd belesegített a szánba majd vagy 120 km/h-val leszáguldott velem a hegyről.. néha megkérdezte hogy jól vagyok-e mert sikkantgattam a háttérből... mert hogy fekve kellett maradjak csak az eget láttam és néhány fát ... az érzés viszont teljesen hasonlatos volt egy hullámvasúthoz.
Meglepően hamar leszáguldoztunk, megmérték a vérnyomásomat ami az izgalmak ellenére is normális értéket mutatott. Kiderült hogy "megmentőm" is diplomás nővér akárcsak én a terveimben. Bár meg kell hagyni amikor levette a maszkot magáról egy csinos érett férfi mosolygott vissza rám ... kb. Anyukámnak való korosztály... de hihetetlenül jól tartja magát - hát igen ez a villámsíelés a hegyen életeket mentve fiatalon tart.
A nap végére nem marad más kipróbálatlanul mint a melegedő. Letelepedtem hát sajgó bokával és vártam míg a többiek kiélvezik az utolsó pillanatokat is a síelésből...
Azt hiszem jól teljesítettem, egy nap alatt mindent kipróbáltam :) és még élek!!!