Új játékszer.... imádom

Muszáj valamit kezdenem magammal, meg csak január van... hol van meg a tavaszi kellemes idő amikor kiszaladhatok biciklizni a hegyekbe...

Egyik sógornőm elhintette a fülembe hogy elliptikus masina nem bántja az ízületeket, akkor valószínű kegyes lesz az én talpamhoz is.

Gondolatot tett követte, nekem kell ez a gép... alig bírtam kivárni míg kedvesem hazaért a munkából... küldtem neki egy emailt amiben egy hivatkozás volt a gépről... sajnos pár óra alatt a hivatkozást éppen törölték... így nem volt az a sugallatszerű a levelem. Meg kellett keressem és mutassam neki, hogy mi az amibe újfent beleszerettem.

Olcsóbbat nem is találhattam volna és ezt o is tudta... 2 percen belül az interneten meg is rendelte nekem... háááát nem imádnivaló az internet világában élni??? :)))))

Martin Luther King napja

Igazságtalan de nekünk kapóra jön... úgy hívják állami ünnep. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a dolgozók többsége változatlanul dolgozik. A bankok, állami apparátus zárva... és a gyerekek valamint egyéb tanulók élvezhetnek plusz 1 nap szabadságot... van egy pár ilyen nap az amerikai kalendáriumban... eltöröltek pár ünnepnapot azért, hogy a szabadság nagy szellemét ünnepeljék... hiszen hitvallásuk a szabadság mindenkinek.

Újabb autós kaland

Mai napi egyetlen mázlim, hogy a "megfelelő" oldalról közelítettem meg a kocsit suli után. Meglepődve tapasztaltam a bal első kerekem megroggyant. Ezzel lehetőség szerint nem akartam az autópálya közelébe menni, de semmi vész a közelben a segítség a sulitól 1 sarokra tankolási és kerékfújási lehetőség.
Amikor bedobáltam aprópénzeim a masinába és leemeltem a szelepsapkát még nem tudtam, hogy ez láncreakcióhoz vezet... és 2 napos programhoz.
A masina mindenhol eresztett levegőt csak nem a megfelelő szelepnél... miután autóval ilyet még nem csináltam bementem a benzinkút boltba segítséget kérni ahol az eladó segítőkészen felajánlott újabb adag aprópénzt. Sajnos többet nem volt módjában segíteni mert egyedül vitte a boltot és csupán könyörgésem nem vette rá, hogy 2 percre elhagyja v. bezárja azt.
A második próbálkozás után még kevesebb levegő volt a gumiban mint az első után. Felhívtam a kedvesemet, leelemeztük. Inch hossz alapján megegyeztünk, hogy nagyon lassan meg tudom tenni, hogy átgurulok egy másik benzinkúthoz vészvillogóval...
Sajnos a vész villogóra semmi szükség nem volt. Amint megtettem az első 2 métert a gumi helyzete megváltozott és a csupasz abroncson gurultam... rémisztő hangja ami ráébresztett innen sehova.
Újabb telefonkonferencia, váltva anyóssal és férjjel konzultálva... az én hős megmentő férjem kiötölte, hogy majd ő jön és lecseréljük a pótkerékre. Milyen jó tudni, hogy van pótkerekem is. :)))
Ekkor már délután 3 felé járt az idő így Zsolti megőrzéséről is intézkedni kellett, ekkor még " a jövök amilyen hamar tudok" verzió volt életben.
A nap meglepően ragyogott az égen, aránylag jól felmelegítve a kocsit így januárban.
Amikor dél körül elindultam iskolába ( sorsfordító pillanat ) meleg volt így nem vittem magammal plusz melegítőt, csak egy pulóver és egy vékony kabát volt rajtam - mert hogy amúgyis gyakorta hőhullámaim vannak.
Míg a nap a látóhatáron volt még csak-csak becsaphattam magam, hogy az eltelt órák száma ellenére nem fázom. Tél lévén korábban elbújt ő is. Így fél öt felé már határozottan fáztam, miközben a kedvesem változatlan intenzitással püfölte immár 2 rája a csavarokat a keréken.
Sajnos nem akartak együttműködni... az egyik meg is adta magát, nemes egyszerűséggel tőből kis kivétellel megcsorbult.
Makacs megmentőm időt és eszközt nem kímélve - amit mellesleg útközben vásárolt meg - tovább folytatta a heroikus küzdelmet. Majdnem 6 óra felé járt az idő amikor beismerte, hogy a helyzetet tovább rontani nem lehet. Vontató kocsiért telefonált. Ekkor viszont már a lehetőségei korlátozottak voltak. Még a legközelebbi gumijavító műhely is bezárt 6 órakor. A vontatós is emelt összeget kért már este lévén. Majdnem 7 óra volt mire végül a közelünkben lévő javítónál a vontatós és John furgonja összetalálkozott. A következő napot ott kellett kezdjem, mert kocsi nélkül nem jutok sehova... csupán a napom felét késtem le emiatt. És még csak alig kezdődött el a tavaszi szemeszter... mi lesz még itt??

Még nem tettem magam eléggé tönkre...

Mi kell nekem egy 2 hétig tartó bokasérülés után? Háááát síelés... Rábeszéltek, hogy nem lesz semmi baj... menni fog nekem elsőre a síelés igazi havon...
Nagy gonddal kiválasztották nekem a sílécet... egy könnyű rövid és vékony fajtát amit kezdőknek ajánlanak.
A suli jóvoltából kaptunk 1 szabadnapot... így felszaladtunk egy közeli síközpontba.
Egyik sógornőm és párja kísért minket, akik nagyon jól tudnak síelni.
Nem hittem volna hogy ennyire nehéz lépkedni a sícipőben, csúszni még hagyján.. de mire elértem a hegy lábáig... teljesen leizzadtam... még rajtam sem volt a síléc... csak az otromba nagy sícipőben imbolyogtam mint egy holdjáró... és a kedves férjem még noszogatott is hogy gyorsabban... a lábam hajlítani nem tudtam... kb. úgy nézhettem ki mint egy óriási pingvin... dölöngéltem jobbra-balra...
Amikor végre elértünk a hegylábához kisebb oktatáson estem át... hogy ne tartsam a sílécet ha nem akarok a hegyoldali szakadékban kikötni... ja és akkor most rögtön megtanítanak hogy kell esni... mondtam, hogy köszi esésben nagy vagyok... de csak erősködött a kedvesem...
Hát elvágtam magam a hóban... ez volt a könnyű rész... erre , hogy akkor most állj fel...
nem tudom milyen mazochista ötlet ez 2 léccel a lábadon megpróbálni lábra állni... ekkor már biztosan tudtam a sí nem az én sportágam... korcsolyával óriási zakózás után felpattantunk... de ezek a lécek!!! 10 perc próbálkozás után megszánt a drágám és felhúzott... szép kis látvány lehettünk.
Ekkor utamra lettem eresztve a tanulópályán... kellemes ki lejtő kényelmes lassan biztonságosan lecsúszkáltam. Majd a képen látható sílifttel visszamentünk a pálya elejére és kezdődhetett az újabb sétasíelés... pár kör után már egész magabiztosan próbálgattam, hogy miként tudok lassítani- gyorsítani és kanyarodni... egyetlen dolog volt amit sehogy nem tudtam megszokni... és az a sílift elhagyása volt... most is érzem, hogy miként verem a fejem a kemény hóba amint leszállási manővereket folytatok. Jobb esetben csak direkt eldőltem oldalra, hogy legalább ne a fejemet verjem be megint... ha még nem lettem volna elég agyament most még rádolgoztam egy kicsit.
A többiek míg velem gyakorlatozott a John felmentek komolyabb pályára.
Ekkor támadt egy nagyszerű ötlete a férjemnek... ha már ilyen jól megy a dolog akkor irány a középhaladó kék jelzésű pálya a hegy legtetején... pár méterre a fekete jelzéstől...
Mindenki győzködött, hogy nem lesz semmi baj, szépen lecsúszkálok és jó lesz meglássam.
Egyszer élünk sehaj persze próbáljuk ki... addig míg a felvonón utaztam élveztem a helyzetet egyre feljebb a csúcsra...
Egyetlen szépség hibája volt a dolognak... itt a sífelvonó végén mély szakadék tátongott és oda kellett leugorjak... kellőképpen rettegve sikerült totál a hátamon és a koponyámon landolni... ilyen csúnyán még soha nem ütöttem meg a fejem. John előttem boldogan landolt csak a többiek látták az én mutatványomat. Pár percre le kellett állítsák a felvonót mire elkászálódtam az útból... szédültem mint a veszedelem és a látásom sem volt épp a legtisztább. Igyekeztem elterelni a figyelmemet a fájdalomról és követni a többieket lefelé a lejtőn. elég keskeny hegygerincen álltunk és én kellően be voltam tojva ha nem kormányozom rendesen most valóban a szakadékban fogok kikötni.
Elméletileg tudtam, hogy a meredek lejtőn cikk-cakkban kell lejönni... de amikor ott van a lejtő és egyik oldaladon a nagy üresség tátong akkor már nem érzed magad annyira okosnak.
A korábbi esésem szövődménye volt hogy nem tudtam a bal bokámat oldal irányba fordítani de arra nem gondoltam hogy haránt ferdén sem vagyok éppen a csúcson...
Igyekeztem minden 2 méternél az oldalamra dőlni és gurulni a lejtőn lefelé a megfelelő irányba, ez még a bal oldalra ment is... mert ekkor a jobb lábammal kellett felemelnem magam, de amint a következő cikk-cakkba kerültünk a domb a másik oldalon volt... innentől tisztán a hógolyó effektusra játszottam a bal bokám miatt... így sikerült elérni egy lankásabb részt, ahol megszabadultam a sílécektől... és így próbáltam lejutni a hegyről. Johnnak sem volt sok öröme a dologban mert velem kellett jöjjön... félúton voltunk a hegyről lefelé amikor egy elágazáshoz értünk, ahol csak sílécekkel juthattunk volna át a következő dombrészig...
Én minden erőmmel próbáltam a kötésbe visszarakni a lábamat, de a bal bokám nem fordult többé... fájdalmas mosollyal próbáltam újra meg újra, mert ez volt az egyetlen esélyem lejutni...
Legalábbis ekkor még így tudtam.
John látva kétségbeesésemet közli, hogy nincs gond hívja a szános hegyimentőket... akik pár percen belül meg is érkeztek... hasonló szánkóval mint ami a képen látható...
Egy helyes jópofa lovag érkezett megmentésemre. Kikérdezett az állapotomról majd belesegített a szánba majd vagy 120 km/h-val leszáguldott velem a hegyről.. néha megkérdezte hogy jól vagyok-e mert sikkantgattam a háttérből... mert hogy fekve kellett maradjak csak az eget láttam és néhány fát ... az érzés viszont teljesen hasonlatos volt egy hullámvasúthoz.
Meglepően hamar leszáguldoztunk, megmérték a vérnyomásomat ami az izgalmak ellenére is normális értéket mutatott. Kiderült hogy "megmentőm" is diplomás nővér akárcsak én a terveimben. Bár meg kell hagyni amikor levette a maszkot magáról egy csinos érett férfi mosolygott vissza rám ... kb. Anyukámnak való korosztály... de hihetetlenül jól tartja magát - hát igen ez a villámsíelés a hegyen életeket mentve fiatalon tart.
A nap végére nem marad más kipróbálatlanul mint a melegedő. Letelepedtem hát sajgó bokával és vártam míg a többiek kiélvezik az utolsó pillanatokat is a síelésből...
Azt hiszem jól teljesítettem, egy nap alatt mindent kipróbáltam :) és még élek!!!